Árpád-kori műemlék templom

A folyóparton, közvetlenül a már évszázadok óta használt, a Bodrogközbe vezető rév feletti kiemelkedésen áll az egykori vallon telepes falu legfontosabb középülete, a Szent Miklós tiszteletére emelt plébániatemplom. Mint a község szimbóluma, magasba emelkedő tornyával már messziről jelezte a hajósoknak és az országúton járóknak - barátnak és ellenségnek egyaránt -, hogy szorgos szőlőművelők és földművesek élnek itt a hegyek alján és a vizek partján.

Az olaszi templom különleges értéke abban áll, hogy azon kevés álló román kori emlékünk közé tartozik, amelyekről biztosan állíthatjuk: már legkésőbb a XII. század végén felépült. Három építészeti tömeg együttese alkotja az általánosan elterjedt középkori szokásnak megfelelően keletelt, azaz nyugat-kelet hossztengelyű templomot: az enyhén kiugró, keskenyebb, félköríves alaprajzú szentély, a szélesebb, téglalap alaprajzú hajó és végül az utóbbi nyugati homlokzata előtt álló, négyszintes, négyzetalaprajzú torony. Míg az előbbi két épületrész - a szentély, mint az oltár és a miséző pap, illetve a hajó, mint a hívek helye - nélkülözhetetlen része minden középkori egyháznak, de toronnyal nem találkozunk minden esetben. Az istentisztelethez ugyanis nincs feltétlenül szükség templomtoronyra, s bár az ott elhelyezett harangok összehívhatták az egyházközség tagjait, tudósíthattak bánatról és örömről egyaránt, s kétségtelen, hogy szükség esetén onnan lehetett a legjobban megfigyelni a környéket is, emelése sokkal inkább a reprezentációnak, az építtető vagy a közösség igényességének köszönhető.

Az épületet sokszögű kerítőfal övezi, amely mai formáját az 1970-es évek helyreállításának köszönheti. A XVII. századig a temploma köré temetkező falu temetőjét - cintermét - övező falat főleg a déli oldalon ugyanis nagyrészt elbontották később, maradványait csak az ásatások találták meg.