1954. március 29-én az Országos Mentőszolgálat történelmet írt: elsőként megszervezte és elindította a rohamkocsit, közkeletű nevén a ROKO-t, amely az intenzív betegellátás elemeit vitte a helyszínre. Az új, speciális szolgálati ág elindítását a kor követelményei tették szükségessé. Az 1950-es évek elejének erőszakos téeszesítései, a magyar társadalomra kényszerített mobilitás, a nehéz- és gyáripar, valamint az építőipar robbanásszerű felfuttatása százezreket vont el a hagyományos mezőgazdasági és kisipari termelőtevékenységtől. Az irreális munkatempóból fakadó kapkodás, az iparban elhelyezkedők képzetlensége, a munkavédelmi szabályok követelményeinek be nem tartása az üzemi balesetek ugrásszerű emelkedését vonta maga után. Különösképpen az elektromos áramütések okozta halálesetek száma volt kiemelkedően magas.
Az első kísérleti rohamkocsi – dr. Orovecz Béla alapító főigazgató találó megfogalmazásában, a „helyszínre kivitt kórházi ambulancia, kutatómunkahely, s egyben kiképző, továbbképző iskola” – 1954. március 29-én kezdte meg működését a budapesti Markó utcai Központi Mentőállomáson. A rohamkocsin öttagú orvoscsoport teljesített szolgálatot, melynek tagjai: dr. Varga István, dr. Stumpf Imre, dr. Véssey Zoltán, dr. Pitrolffy-Szabó Béla és dr. Felkai Tamás mentőorvosok voltak. A csoport első vezetője dr. Varga István volt. Utóda 1955-től a szintén alapító dr. Felkai Tamás (1922–1997), aki 1958-tól a rohamkocsi-szolgálat főorvosa, majd az új szolgálati ág vezetője lett. Tudásával, gyakorlatias hozzáállásával nemcsak a magyarországi, hanem a nemzetközi mentőorvostan egyik meghatározó személyisége volt. Mentésszervezési tapasztalatainak köszönhetően – valamint a Főigazgatóság és a megyei mentőszervezetek támogatásával – a rohamkocsi-szolgálatnak országos hálózata alakult. A Központi Mentőállomást követően Miskolcon, Pécsett, és a Budai Mentőállomáson, később a Tatabányai, Kaposvári és Debreceni Mentőállomásokon, majd a Mentőszolgálat összes megyeszékhelyi állomásán, sőt azokon kívül néhány nagyvárosban is működött rohamkocsi. 1987-ben, a magyarországi mentés centenáriumi évében már 30 db rohamkocsi-egység teljesítette szolgálatát hazánkban.
Az oxiológia lényeges eljárásai közül a sokk, a szívinfarktus, ritmuszavarok, stroke-szindrómák kezelése, a fájdalomcsillapítás és a lélegeztetés a rohamkocsi gyakorlatában lassan a napi tevékenység részét képezte. Ezekben az években még merész újdonság volt a kábítószerek intravénás adása. A helyszíni vénás és inhalációs narkózis, a helyszíni volumenterápia (infúzió adása), a helyszíni intubáció és konikotómia. A defibrillálás és a világon elsőként az Országos Mentőszolgálatnál alkalmazott helyszíni pacemaker-kezelés, az elektromos kardioverzió, később a centrális vénák kanülálása, a világon másodikként nálunk alkalmazott helyszíni vérrögoldó kezelés stb. Ezek az igények természetesen megkövetelték a vénabiztosítás technikájának fejlesztését, a fémtűtől a különböző rendszerű és hosszúságú műanyag vénakanülökig, mind a perifériás, mint a centrális vénák vonatkozásában. A perifériás vénapunkció az 1950-es évek második felétől, a centrális vénabiztosítás az 1970-es évek második felében vált a gyakorlat részévé a rohamkocsikon. De a rögzítőeszközök közül a vákuummatrac és a pneumatikus végtagrögzítő eszközök, sínek is a rohamkocsikon jelentek meg először, majd sikeres alkalmazásukat követően terjedtek el széles körben. A novumként bevezetett beavatkozásokat újabb és újabb eszközök segítették, a specializáció alapját az esetkocsikétól a már induláskor is eltérő eszközpark, többletfelszerelés, a fantázia és a kísérletező szellem jellemezte. Ennek eredményeként a Mentőszolgálat fennállásának második évtizedére az ország összes rohamkocsija pacemakerrel, defibrillátorral, respirátorral, a speciális beavatkozásokhoz is alkalmazott gyógyszer-együttessel, sebészeti felszereléssel, csecsemők ellátásához szükséges eszközökkel, centrális vénabiztosításhoz szükséges felszereléssel rendelkezett.
A rohamkocsi legnagyobb érdeme, hogy a mentőmunka során sikeresen bevált terápiás eljárások és felszerelések idővel – a mentőegységek alkalmazási kompetenciáin belül – széles körben elterjedtek. A korábban egyedinek számító alkalmazásokból a Mentőszolgálatnál országos körben alkalmazott terápiás eljárások, ill. technikai megoldások születtek. Természetesen azok az eljárások, amelyeknek alkalmazásához szakorvosi, oxiológusi szakképesítés szükséges, korábban és napjainkban is a legmagasabb szintű mentőegység vezetőjének, a rohamkocsi orvosának jogosultsági körébe tartoznak.
